A Várbunker
Kevesen tudják, hogy a Várhegy gyomrában az Alagúttal párhuzamosan ma is titkos kormányóvóhely működik. Fedése mind a mai napig a Polgári Védelem 3. számú anyagraktára.
A létesítményt 1936-ban kezdték építeni, 1939-től pedig külön folyosót létesítettek a Királyi Palota (Horthy Miklós rezidenciája) és a kormányóvóhely között. Karl Pfeffer-Wildenbruch vezérezredes 1944 végétől egészen 1945. február 11-ig innen irányította Budapest védelmét. 1950-től a létesítményt ismét használatba vették és a hidegháború légkörének hatására jelentőse kibővítették. Jelenleg a bunker a Köztársasági Őrezred kezelésében van, titkosságát ugyan 2006-ban feloldották, de látogatása magánszemélyek által még nem lehetséges – de nem lennénk Magyarországon ha ne adódnának ez alól kivételek. Mindez sajnálatos, mivel a bunkerrendszer jelenlegi állapotában a hidegháború sajátos múzeuma is lehetne: folyosóin az 50-60 évvel ezelőtt beépített szovjet technológia látható, egyes helyiségei pedig a II. világháború nyomait is viselik.
Szerencsére fennmaradt az objektum riadóztatási terve ebből sejthetjük azt is, hogy 1990 előtt melyik szobába ki költözött volna. A rendszerváltás előtt rendszeres gyakorlatokkal biztosították a titkos vezetési pont harckészségét: mindennek egy órán belül készen kellett állnia a legfelsőbb politikai és katonai vezetés fogadására. Állandó létszáma 118 fő volt, ezt 154 őre bővítették volna riadók alkalmával. Tervek szerint az MSZMP I. titkára, a honvédelmi és a belügyminiszter, valamint a Honvédelmi Tanács (1962-től Bizottság) tagjai költöztek volna ide. Ez a szerv egyesítette volna a minisztériumok, az MSZMP KB, a Minisztertanács, az Elnöki Tanács, valamint a gazdasági és a külügyek irányítását. Hogy csak a legfontosabb neveket említsük: 1954 előtt Rákosi Mátyás, Farkas Mihály és Gerő Ernő, 1956 után az öt fősre bővített testületben Kádár János, Biszku Béla, majd Fehér Lajos mint elnökhelyettesek, Apró Antal, Münnich Ferenc, Révész Géza illetve utódja Czinege Lajos honvédelmi miniszter, és az MSZMP KB Közigazgatási és Adminisztratív Osztályának mindenkori vezetője tartozott ebbe a körbe. Szobáik melyekhez minden esetben egy titkárnői előszoba is tartozott – viszonylag spártai berendezési tárgyakkal voltak ellátva, de majdnem mindegyikben volt zárható páncélszekrény. A rendszerváltás után a valójában már 1968-ban elavult objektum szobakiosztását megváltoztatták: Az MSZMP I. titkár helyiségét a köztársasági elnök vagy a házelnök kapta volna meg, ha Budapestre ledobták volna valamikor a hidrogénbombát – és bárkinek lett volna ideje foglalkozni azzal, hogy szobabeosztásokkal bíbelődjön.
A létesítmény főbejárata a Dózsa György tér mellől nyílik. Az itteni focipálya melletti barakk rejti a bejáratot. A barakk belső udvarában, ahonnan az 1950-ben épített bevezető alagút nyílik, kis műanyag tábla szolgál annak jelzésére, hogy a személyzetből ki tartózkodik lenn az objektumban – ezt a tábla meghatározott helyére beszúrható műanyag figurák jelzik.
A létesítmény titkosságának biztosítása kezdettől fogva kérdéses volt. A Wehrmacht és Waffen-SS katonái közül számosan tudtak az alagútról, nem beszélve a magyar katonai emigráció tagjairól. Az 1950 utáni építkezések terveit pedig több disszidens is ismerte, mint pl. az 1966-ban disszidált Straub György, az UVATERV vezető főmérnöke, vagy az 1979-ben disszidált Mészáros Kálmán honvédségi polgári alkalmazott, aki sofőrként ismerte a létesítményt. Utóbbi esetében ráadásul a hírszerzés operatív adatokat szerzett arról, hogy érintett kapcsolatba került az USA titkosszolgálataival akiknek minden adatot rendelkezésre bocsájtott.
Mindennek ellenére az objektumot, amelynek részleteiről a Budapest a diktatúrák árnyékéban című könyvünkben több adatot közlünk, ma is a titkosság homálya veszi körül, bár erre semmilyen jogalap sincsen. A korszerűtlen létesítmény fenntartása az adófizetőknek ma is évi százmilliós kiadást jelent. Ennek egy része legalább megtérülhetne, ha a bunker hidegháborús múzeumként megnyílna a nagyközönség számára.
